Miért hiányzik a Népszínház utca eleje? A budapesti számozási rejtély, ami egy brutális robbantás emlékét őrzi
Aki járt már a Blaha Lujza tér környékén, és vette a fáradságot, hogy ne csak átsimuljon a tömegen, hanem fel is nézzen a házfalakra, egy egészen furcsa jelenséggel találkozhatott. A József körút és a Rákóczi út találkozásánál induló, a kerület ütőerének számító Népszínház utca ugyanis látszólag minden logikának ellentmond. Ha megpróbáljuk megkeresni az 1-es számot, kudarcot vallunk. Ha a 2-est vagy a 3-ast keressük, szintén. Az utca ugyanis a 4-es számmal kezdődik, mintha valaki egy hatalmas ollóval egyszerűen levágta volna az elejét. Ez a városépítészeti anomália nem véletlen, és nem is hivatali tévedés eredménye: egy drámai történelmi esemény, egy politikai döntés és egy ikonikus épület pusztulásának néma mementója.
A „Keresztúri országúttól” a pesti Broadway-ig
Hogy megértsük a mai hiányérzetet, vissza kell utaznunk az időben, amikor a Népszínház utca még nem a 4-es 6-os villamos árnyékában húzódott, hanem a város határát jelentette. A 18. században még Keresztúri országútnak hívták, és a funkciója is egészen más volt: a nyüzsgő belváros helyett a kereskedelem, a vásárok és az állatkereskedők világa volt ez.
A történelem során viselt nevei – Baromvásár utca, Sertéskereskedő utca, majd Hentes utca – hűen tükrözik a környék akkori jellegét. Itt nem kávéházak teraszán üldögéltek a polgárok, hanem a vásárok zajától volt hangos a környék, kereskedők alkudtak, állatokat hajtottak, és a pesti élet nyers, lüktető valósága zajlott. A város terjeszkedésével azonban a 19. század végére ez a kép gyökeresen megváltozott. A poros országút helyét átvették a bérházak, a vásározók bódéit felváltották a elegánsabb üzletek, és kialakult az a polgári miliő, amelynek megkopott díszletei ma is meghatározzák az utcaképet.
Egy utca ezer arca: A „Kis Varsótól” a multikultiig
A Népszínház utca sosem volt egy unalmas, homogén lakónegyed. Mindig is a társadalmi rétegek és kultúrák olvasztótégelyeként működött. A 20. század első felében kisiparosok, vidékről a fővárosba költöző munkások, zsidó családok és svábok éltek itt egymás mellett, sajátos szimbiózisban. A Teleki tér a kiskereskedelem központjává vált, a környék pedig tele volt élettel: vendéglők, mozik és kávéházak szolgálták ki a pesti nagypolgárságot és a munkásosztályt egyaránt.
A történelem viharai azonban nem kerülték el ezt a szegletet sem. A második világháború idején itt, a Népszínház utca és a Teleki tér környékén zajlott le az egyetlen magyarországi gettólázadás, amelyet a történelemkönyvek gyakran csak „Kis Varsóként” emlegetnek. Ez a hősies és tragikus eseménysorozat mély nyomot hagyott a kollektív emlékezetben, és újabb réteget adott az utca amúgy is sűrű történelméhez.
Kultúrák találkozása a Népszínház utcában
A szocializmus évtizedei alatt a környék fénye megkopott, az épületek állapota leromlott, és a Népszínház utca neve sokszor egybeforrt a rossz közbiztonsággal. A rendszerváltás után azonban új fejezet nyílt: a globalizáció és a nyitott határok jegyében a környék Magyarország egyik legmultikulturálisabb negyedévé vált.
Amit ma látunk: A világ egyetlen utcában
Ha ma végigsétálunk az utcán, egy sajátos, vibráló univerzum tárul elénk. A régi bérházak földszintjén megjelentek a kínai boltok, a közel-keleti fűszeresek és az afrikai vendéglátóhelyek. Ezek nem turistalátványosságok, hanem a helyi lakosok mindennapjainak részei. A régi zsidó családok leszármazottai, a cigány muzsikus dinasztiák tagjai és az újonnan érkezett bevándorlók mellett az utóbbi években megjelent egy új réteg is: a fiatal értelmiségiek és művészek, akiket a belváros közelsége és a környék sajátos, nyers romantikája vonzott ide.
Ez a sokszínűség számos alkotót megihletett. Nem véletlen, hogy Mándy Iván novelláiban, Bereményi Géza írásaiban, vagy Lábass Endre és Déri Miklós fotóin is rendszeresen feltűnik ez a díszlet. A Népszínház utca nem steril, nem tökéletes, de pont a hibái és a zsúfoltsága teszi emberivé és irodalmi témává.
A nagy robbantás: Hová tűnt az 1-es szám?
De térjünk vissza a rejtélyhez, ami a legtöbb járókelőt foglalkoztatja: miért kezdődik a házszámozás a 4-essel? A válasz a Blaha Lujza tér történetében és egy 1965-ös, sokak által barbárnak tartott döntésben rejlik.
A téren, ahol ma a forgalom hömpölyög, 1875 és 1965 között egy impozáns épület állt: a Népszínház, amely később a Nemzeti Színház otthonául szolgált. Ez az épület nemcsak kulturális központ volt, hanem az utca névadója és fizikai kezdőpontja is. A korabeli számozás szerint:
- A Nemzeti Színház épülete viselte a 2-es számot.
- A Corvin áruház (amely szerencsére ma is áll és megújul) volt az 1-es szám.
- A Sajtóház épülettömbje kapta a 3-as számot.
Azonban a 60-as évek városrendezési koncepciója és a 2-es metró építése megpecsételte a színház sorsát. A hivatalos indoklás szerint az épület statikailag sérült volt, és akadályozta a metróépítést, bár ezt sok szakértő a mai napig vitatja. 1965-ben megtörtént a robbantás. A színház eltűnt, a teret átalakították, és ezzel együtt a Népszínház utca eleje is „levágódott”.
Egy csonka utca emlékezete
A robbantás nemcsak egy épületet törölt el a föld színéről, hanem a térszerkezetet is visszafordíthatatlanul megváltoztatta. Az egykori 1-es, 2-es és 3-as számú épületek (vagy azok helye) a tér részévé váltak, vagy egyszerűen megszűntek az utca szerves részeként létezni a telekkönyvi értelemben vett sorrendben.
Így maradt ránk ez a furcsa, csonka kezdet. Amikor ma elhaladunk a Népszínház utca elején, és értetlenül állunk a 4-es szám előtt, valójában a városi emlékezet hiányával szembesülünk. Nem egy adminisztrációs hiba áldozatai vagyunk, hanem a történelem tanúi: a hiányzó számok helyén egykor a magyar színjátszás egyik fellegvára állt, amelynek hűlt helyét ma a metróaluljáró és a tér kövezete fedi.
A Népszínház utca tehát több, mint egy forgalmas közlekedési útvonal vagy egy multikulturális negyed főutcája. Egy élő, lélegző történelmi dokumentum, amely még a házszámaiban is őrzi Budapest viharos 20. századának lenyomatát. Aki legközelebb arra jár, álljon meg egy pillanatra a 4-es szám előtt, és gondoljon arra: itt nem az utca kezdődik, hanem egy történet folytatódik, amelynek az első fejezetét a dinamit tépte ki a város könyvéből.