Ez a budai borvidék egykor Európa csodája volt – ma már alig emlékszünk rá

A mai Budapest utcáit járva kevesen gondolnák, hogy egykor szőlőtőkék ezrei borították a budai hegyoldalakat. A főváros részeként ismert Buda hosszú évszázadokon át jelentős bortermelő vidék volt, ahol a helyi lakosság identitásának, megélhetésének és kultúrájának is alapját képezte a szőlőművelés.

A szőlőtermesztés Budán már a római korban megjelent, de igazán a középkortól kezdve bontakozott ki. A Budai Várhegy, a Gellért-hegy, a Sas-hegy, a Rózsadomb és a Hármashatár-hegy lejtői ideális mikroklímát biztosítottak a szőlőültetvényeknek. A déli fekvésű lankák, a löszös, mészköves talaj és a mérsékelt napsütés kedvezett a zamatos borok előállításának.

A középkori oklevelek gyakran említik a budai polgárok és szerzetesrendek szőlőbirtokait. A budai bor különösen kedvelt volt a királyi udvarban, de még Bécsbe is exportálták. A 15–16. századra a városrészek társadalmi és gazdasági struktúrája is szorosan összefonódott a szőlőműveléssel. Az itt élők jelentős része vincellérként vagy borkereskedőként dolgozott.

A budai bor minősége első osztályú volt, amit kiválóan bizonyít az is, hogy eljutott egészen Angliába és Hollandiába is. Az is a minőségét bizonyítja, hogy a válságosabb időkben, a budai bor fizetőeszközként is szolgált.
Mátyás kezdte el telepíteni a vörösbort adó fajtákat, amiket Itáliából és Franciaországból, pontosabban Champagne-ból és Burgundiából hozatott. A kadarka számított a legismertebb és a legsikeresebb fajtának, de rögtön a nyomában volt a vörös dinka, az oportó, a piros szilváni, nagy burgundi, szürkebarát, olasz- és rajnai rizling, furmint, tramini is.

Érdekességként meg kell említeni, hogy amikor Ulászló királyunk feleségül vette Candale-i Annát Budán, akkor a palota egyik szökőkútjából bor folyt, amire bizonyíték is van. Pierre Choque Anna kíséretébe tartozott és ő jegyezte fel: „Ezen a napon a vár egyik udvarának szökőkútjából hat csövön keresztül folyt a bor egész nap.”

A filoxéravész pusztítása és az ipari modernizáció hatása

A budai szőlők eltűnésének első nagy csapását a 19-ik század végén kitört filoxéravész mérte. Az Amerikából behurcolt szőlőgyökértetű (filoxéra) gyakorlatilag teljes egészében kipusztította az őshonos fajtákat, így az egykor dúsan termő budai domboldalak hirtelen csupaszon maradtak. Bár néhány helyen próbálták amerikai alanyokra oltott szőlőkkel újratelepíteni az ültetvényeket, a folyamat már nem tudta visszaállítani a korábbi volumeneket.

Ezzel párhuzamosan, Budapest rohamos fejlődésnek indult. A századforduló városépítési hulláma, a közlekedési hálózatok kiépítése, az ipar térhódítása és az ingatlanárak emelkedése mind hozzájárultak ahhoz, hogy a szőlőskertek helyét sorra villák, középületek, lakóházak és parkok vették át. A Sas-hegy oldalában például, ahol egykor híres fehérborokat termeltek, ma természetvédelmi terület és társasházak állnak.

Nemcsak mennyiségi, de minőségi értelemben is jelentős volt a budai borkultúra. A budai borok, különösen a fehér fajták, mint a Furmint, a Hárslevelű vagy a Budai zöld, könnyed, üde karakterűek voltak, finom savtartalommal és gyümölcsös aromákkal. A helyi szőlőhegyek adottságai, a tokaji és somlói borvidékekhez hasonlóan, kiváló minőséget biztosítottak.

A budai bor jelentőségét mutatja az is, hogy több városrész neve a szőlőtermesztésre utal, mint a Szőlő utca, a Borhegy, a Sashegyi Borút vagy a Vérmező közelében fekvő „Tabán” is bővelkedett présházakban. A régi térképeken jól kivehetőek az egykori dűlők nevei is, mint például a Gellérthegy-dűlő vagy a Lágymányosi szőlők.

Mi maradt meg a budai szőlőkultúrából?

Bár a szőlők fizikailag jórészt eltűntek Budáról, a nyomaik mégis jelen vannak, ha nem is a felszínen, de a városi emlékezetben. Az egykori présházakból gyakran nyaralók, majd lakóházak lettek és ma is akad olyan villa, ami alatt borospince húzódik, holott a környéken már rég nincs egyetlen tőkésor sem.

A szőlőművelés emléke fennmaradt az utcanév-hálózatban, a helytörténeti egyesületek kiadványaiban és újabban néhány rekonstrukciós próbálkozásban is. A Sas-hegyi Látogatóközpont például edukációs célból kis szőlőparcellákat telepített vissza, bemutatva a régi idők gyakorlatát.

Egyes civil szervezetek és lokálpatrióták újra felfedezik a városi szőlészet lehetőségét. Miniültetvények, közösségi szőlőkertek és borászati workshopok jelzik, hogy a budai bor emléke nem merült teljesen feledésbe, sőt, újfajta városi identitáselemként kezd újraéledni.

A Rózsadomb délies fekvésű lankái, a jó vízelvezetésű, mészköves és löszös talaj, valamint a kedvező mikroklíma miatt ideális környezetet nyújtottak a szőlőtermesztéshez.

Már a középkorban is bőven találunk forrásokat arra, hogy a mai Rózsadomb jelentős szőlőbirtokok voltak. A terület domborzata és éghajlati adottságai miatt kiváló termőhelynek számított, így nemcsak polgárok, hanem szerzetesrendek és nemesi családok is tartottak itt szőlőskerteket.A környék ekkor még gyéren beépített volt, jellemzően présházak és kisebb gazdasági épületek tarkították a domboldalt. A szőlőtőkék sorai egészen a mai Törökvész útig, Gül Baba türbéjének környékéig elnyúltak.

A török időkben sok budai szőlő elpusztult, de a visszafoglalás után a Rózsadombon is újratelepítették a tőkéket. A 18-ik században megint lendületet kapott a budai borászat és a Rózsadomb több dűlője is híres volt, például az akkor még külön néven említett Lövőház-dűlő vagy Pálvölgy.

Bár ma a Rózsadomb neve leginkább a gazdag budai elit lakóövezeteként él a köztudatban, a múlt nyomai még mindig fellelhetőek. Tehát nemcsak egy elit lakóövezet múlt századi szimbóluma, hanem Budapest eltűnt szőlőkultúrájának egyik történeti emléke is. Az egykor termő domboldalak története hozzátartozik Buda mezőgazdasági örökségéhez és emlékeztet minket arra, hogy a város nemcsak kövekből, hanem szőlőtőkékből és présházakból is épült.

Szőlőművelés, mint városi ökológiai eszköz

A 21-ik századi zöld gondolkodás egyre inkább reflektál a városi ökoszisztémák sokszínűségének fontosságára. Ebben a kontextusban új értelmet nyerhet a szőlő, persze nem ipari termesztésre, hanem a biodiverzitás növelésére, az ökologikus tájhasználatra és kulturális tájidentitás visszaállítására. A szőlő ugyanis, ellentétben sok más haszonnövénnyel, jól alkalmazkodik a domborzati viszonyokhoz, kevés öntözést igényel és hosszú életű, így fenntartható módon illeszthető a városi zöldtervezésbe.

Budapest városfejlesztési dokumentumaiban ugyan még ritkán találkozunk ezzel a szemponttal, de egyre több kerületi kezdeményezés mutat rá, hogy a város múltját nemcsak múzeumokban, hanem élő táji emlékezetként is érdemes őrizni.

A budai eltűnt szőlők története sokkal több, mint mezőgazdasági krónika. Ez a történet egy városi identitás, életforma, kultúra lenyomata. A domboldalak, ahol ma luxusvillák és társasházak állnak, egykor a földdel élő emberek, a természet ritmusához igazodó közösségek színterei voltak. A bor itt nemcsak ital volt, hanem közösségi kapocs, ünnep, munka és örökség egyszerre.

Bár a budai szőlők mára eltűntek, az emlékük új módokon élhet tovább, utcanevekben, kulturális programokban, újratelepített szimbolikus ültetvényekben, a városi ökologikus gondolkodásban. Az, hogy miként őrizzük és interpretáljuk ezt az örökséget, már nemcsak a történészek feladata, hanem mindannyiunk felelőssége, városlakóként, emlékezőként és a jövő formálóiként.