Egy hétig sem bírta: ezt tette valaki a Budapest melletti mesefalu-csodával

Képzeld el, hogy heteken át dolgozol valamin, aprólékosan építgeted minden egyes apró részletét, aztán egy hét múlva találsz egy romhalmaz. Kánya Tamás land art művész pontosan ezt élte át 2025 novemberében, amikor a Manófalva nevű installáció – amelyet épp befejezett a Szentendrei kerékpárút mentén – egy éjszaka alatt porrá változott. A miniatúr házakból, mászókákból, teraszokból álló mesevilág, amely egy hétig gyönyörködtette a kerékpárosokat és családokat, szombat este még állt. Vasárnap reggelre már csak törmelék maradt belőle. Szándékosan, módszeresen szétzúzva. Ez történt Budapest egyik legszebb kerékpáros útvonalán, és ez a történet többről szól, mint egy megrongált műalkotásról.

Miért kellett elpusztítani valamit, ami ingyenes volt és senkinek nem ártott?

A Manófalva hétfőn nyitotta meg kapuit. Kánya csütörtökön és pénteken tette fel az utolsó simításokat – apró kötéllétrák, díszítőelemek, kidolgozott szobrocskák, amelyek életre keltették a miniatűr lakóhelyeket. Szombat délután fél öt körül hagyta ott a helyszínt. Vasárnap reggel minden darabokban hevert. A házak, szobrok, létrák és teraszok szét voltak verve. Elemeket tíz méterre szórtak szét, szándékosan, javíthatatlanul összetörve. A fapadokat felborították, a komponenseket egyértelműen azzal a céllal pusztították el, hogy ne lehessen helyreállítani. A művész Facebook-bejegyzése tükrözte a kimerültséget és szívfájdalmat. Leírta, hogy a falu helyreállítása egyszerre lehetetlen és értelmetlen feladat – aki ezt tette, bármikor visszatérhet. A köztéri művészet Budapest szívében általában védettséget élvez, de itt, a Szentendre felé vezető kerékpárúton nem volt ilyen szerencséje ennek a projektnek.

Mit árul el ez a vandalizmus Budapest kulturális érzelmi intelligenciájáról?

Kánya Tamás nem halhatatlan alkotásokat készít. A köve, kérge, uszadékfa szobrai és mandalái az elmúlást ünneplik – a pillanatok múlékonyságáról és a változás elkerülhetetlenségéről beszélnek. Művei a természeti környezetbe épülnek, és arra hívnak, hogy újragondoljuk a művészet és természet kapcsolatát. A Szentendrei kerékpárút mentén – amely Budapest és Szentendre közötti csodálatos Duna-parti útvonal – Kánya installációi apró tereptárgyakká váltak. Kerékpárosok gyakran megállnak, hogy csodálják a kavicsmintáit vagy lefényképezzék a szobrokat. Facebook-oldalát ezrek követik, akik izgatottan várják legújabb projektjeit. A Manófalva lett volna a legambiciózusabb: egy ingyenes, elérhető műalkotás, amely gyerekeket és felnőtteket egyaránt egy miniatűr fantáziavilágba invitált. De valakinek ez túl sok volt. Kánya bejegyzésében utalt rá, hogy néhány kerékpáros és helyi lakos panaszkodott az installációra, talán akadálynak vagy nemkívánatos behatolásnak tekintve. Utolsó, keserű szavai elismerték győzelmüket: a „probléma” megoldódott.

Miért fáj ez jobban, mint egy egyszerű rongálás?

Ez az eset kényelmetlen kérdéseket vet fel a közművészetről, a közös terekről és a közösségi értékekről. Értelmetlen vandalizmus volt ez, vagy szándékos nyilatkozat az installáció ellen? A köztereknek a kerékpárutak mentén szigorúan hasznosnak kell maradniuk, vagy van hely a spontán kreativitásnak és szépségnek? És mit árul el egy városról, amikor valaki kényszerítve érzi magát arra, hogy elpusztítson valamit, ami ártalmatlan, ingyenes, és kizárólag örömet okozó célzattal készült? A vandalizmus Budapest közterein sajnos nem ritka jelenség, de ez az eset más. Itt nem egy fal graffitijéről van szó, nem egy pad megrongálásáról. Egy művész munkája után minden egyes elemen hetekig dolgozott, minden apró részletet kézzel formázott. Aki ezt szétverte, tudatosan választotta a pusztítást az együttélés helyett. A történet azért is fáj, mert:

• Ingyenes volt mindenkinek: Senki nem fizetett érte, senki nem profitált belőle – csak öröm forrása volt
• Családbarát programot jelentett: Gyerekek lelkesen fedezték fel a miniatűr házakat, létrákákat
• Egyedi volt: Ilyen látvány sehol máshol nem volt található a Szentendrei kerékpárúton
• Ideiglenessége pont a lényeg volt: Kánya művészete épp a mulandóságról szól, de ez „gyilkosság” volt, nem természetes elmúlás
• Üzenet volt a kreativitásnak: Ha ezt megtesszük egy műalkotással, milyen üzenetet küldünk más alkotóknak?

Mit veszített el Budapest ezen a novemberi hétvégén?

A Szentendrei kerékpárút Budapest egyik legkedveltebb szabadidős élménye turistáknak és helyieknek egyaránt. A folyó menti útvonal lenyűgöző kilátásokat, bájos falvakat és a természet békés szakaszait kínálja. A Manófalva varázslatos réteget adott volna hozzá, különösen gyerekes családok számára. Egy váratlan kincs lett volna, amely emlékezetessé teszi a kirándulást. Ehelyett ez a lehetőség elveszett – nem azért, mert a művész úgy döntött, lebontja, hanem mert valaki a pusztítást választotta az együttélés helyett. Kánya megmentett, amit tudott – néhány kis ajtót, kötéllétrát, darabokat – de a többi elment. Világossá tette: nincs már mit megnézni. A Manófalva végleg bezárta kapuit. Azok számára, akik követik Kánya munkáját vagy szájhagyomány útján felfedezték volna a Manófalva-t, a veszteség fájdalmas. De talán a történet katalizátorként is szolgál az elmélkedéshez.

Hogyan akarjuk kezelni Budapest köztereit: védjük vagy pusztítjuk a szépet?

Ez a történet nem csak egy művész tönkretett projektjéről szól. Emlékeztető arról, mennyire törékeny a szépség, és milyen könnyen válhatnak a közösségi terek csataterévé a különböző elképzeléseknek arról, minek van ott a helye. Kánya Tamás tudta, hogy a Manófalva nem fog örökké tartani – művészete átöleli a mulandóságot. De van különbség a természetes elmúlás és a szándékos pusztítás között, aközött, hogy az idő erodál egy szobrot, és aközött, hogy egy ember egy éjszaka alatt darabokra töri. A köztéri művészet Budapest arcának része kellene legyen – nem akadály, hanem ajándék. Amikor egy város nem tudja megvédeni vagy legalább tolerálni az ilyen spontán, ártalmatlan alkotásokat, akkor valami elvész a városi élményből. Budapest büszke lehet történelmi emlékeire, gyönyörű épületeire, Duna-parti panorámájára. De egy modern, élhető város nem csak a múltból él. Teret ad a jelennek, az alkotóknak, a meglepetéseknek is. A vandalizmus Budapest közterein elleni küzdelem folyamatos, de talán itt az ideje, hogy ne csak a rongálás ellen lépjünk fel, hanem az alkotók mellett is kiálljunk. A Manófalva eltűnt, de a beszélgetés, amit kiváltott a művészetről, közterekről és a kreatív önkifejezés tiszteletéről, valószínűleg sokkal tovább fog tartani, mint amíg az utolsó kavicsot is elsöpörték.