Budai szüret és szüreti mulatságok – egy letűnt világ nyomában

Az elmúlt hétvégén több budapesti és budai szüretről, szüreti mulatságról számolhattunk be mi is a Budapest programok között. De tudjuk-e, hova tűntek ezek a tradíciók, és egyáltalán hová tűntek a budai szőlőskertek?

Október 15-én, Teréz napján egykor hivatalosan is megindulhatott a szüret a budai hegyekben. Ilyenkor a város apraja-nagyja a szőlőkbe vonult, hogy a kemény, egész éves munka gyümölcsét betakarítsa.

A Duna jobb partja, Szentendrétől Tétényig, szőlőültetvényekkel tarkított táj volt, ahol szinte minden valamire való polgárnak volt egy kis szőlőbirtoka. Bár a budai szőlőkultúra virágzása ma már csak az emlékekben él, az egykori szüret jelentősége és az ünnep köré épülő hagyományok időnként még ma is felélednek.

A budai szőlőkultúra aranykora

A budai bortermelés a római korig nyúlik vissza, de igazán a középkorban és a török uralom utáni újjáéledő városban érte el virágkorát. A 19. század elején a Sas-hegy, a Gellért-hegy és a Rózsadomb lankáit szőlőtőkék borították.

A budai borvidék négy fő körzetre oszlott: a szentendrei, budai, promontori és tétényi szőlőterületekre. A borok minősége messze földön híres volt, különösen a Sas-hegy és a Gellért-hegy borait keresték sokan.

A korai városfényképeken jól látszik, hogy ezek a területek mennyire kopárak és fátlanok voltak, hiszen a szőlőtőkék helyét csak a 20. század elején kezdték beültetni facsemetékkel. A mai Etyek-Budai borvidék már csak nevében őriz valamit ebből a gazdag múltból, területileg nem fedi az egykori budai szőlők kiterjedését.

A budai polgárok számára a szőlőművelés nemcsak munka, hanem társadalmi és közösségi esemény is volt. Bár a szőlőtermesztés a legtöbbjüknek nem az egyetlen megélhetési forrást jelentette, a birtokaikra gondosan figyeltek. A szőlőültetvényeket napszámosokkal műveltették, akik között a tabáni szerbek és az óbudai svábok is nagy számban megtalálhatók voltak.

Szüret: több mint munka, egy igazi ünnep

A szüret mindig sokkal több volt, mint egyszerű munka. A 16-17. században igazi sátoros ünnepként tartották számon, amelyre még a hadban lévő katonák is hazasiettek. Október 15-étől kezdve a budai szőlőskertek megteltek élettel.

A szőlőszedés, a feldolgozás és az ezt követő szüreti mulatság az egész közösség számára örömünnep volt. A Vasárnapi Újság az 1850-es évek végén például beszámolt arról, hogy egyes budai szőlősgazdák modern gépekkel kísérleteztek a szőlőfeldolgozás során, azonban ekkor még nem tudták, hogy a budai szőlőkultúrának hamarosan véget vet a filoxérajárvány.

Budapest szüret

Anno így szüreteltek egész Magyarországon.

A szüretet általában közösségi munkával végezték. A kisebb birtokokon rokonok és ismerősök segítettek be, míg a nagyobb szőlőbirtokoknál a napszámosok dolgoztak. A szüreteléshez egyszerű eszközöket, görbe késeket, kacort (szőlőmetsző kést) és metszőollókat használtak. A nők szedték a szőlőt, a férfiak puttonyoztak, majd a szőlőt a puttonyból a “terhesbe” öntötték, ahol a gyerekek három-négyágú csömöszölőkkel zúzták össze a szőlőszemeket.

A munkát a szüreti nóták, tréfák és hangoskodás kísérte, ami a közösség erejét és összetartását szimbolizálta. A nap végén pedig ünnepi lakoma várta a szüretelőket: a gazda pogácsával, pálinkával, lacipecsenyével, gulyással és persze borral vendégelte meg a segítőket. A szüreti mulatságot gyakran a felcsendülő “végzésnóta” zárta, és ekkor vonultak le a hegyről szüreti koszorúval a vállukon.

A szüreti bálok és felvonulások

A szüret végének egyik legszínesebb eseménye a szüreti felvonulás és a hozzá kapcsolódó bál volt. A felvonuláson a résztvevők jelmezekbe öltöztek, a szereplők között a bíró, a bíróné, a csőszlányok és csőszlegények egyaránt megtalálhatók voltak.

A menet fontos figurája volt a baksus, egy piros ruhás férfibábu, akit botra vagy hordóra ültettek. Alakja a görög boristen, Dionüszosz, vagyis Bacchus emlékét idézte fel. A felvonulás során a tolvaj és a csősz “veszekedése” szórakoztatta a közönséget, de gyakran más jelmezes alakoskodók is csatlakoztak a menethez, mint például a török, a cigány, a vándorárus vagy a medvetáncoltató.

A bálok során a csőszlányok és csőszlegények feladata volt a díszítésként használt szőlőfürtök őrzése. A bálozók igyekeztek “lopkodni” ezekből, és akit lopáson értek, annak büntetésként bírságot kellett fizetnie. A begyűjtött összeget a bál költségeire fordították. A szüreti mulatságok általában hajnalig tartottak, és a bálozók dalokkal, énekléssel köszöntötték az új bort.

A filoxérajárvány és a budai szőlők eltűnése

A 19. század második felében némi modernizáció kezdődött a budai szőlőültetvényeken, azonban a szőlőskertek sorsa hamarosan megpecsételődött. Az 1880-as évek végén a filoxéra néhány év alatt szinte teljesen kipusztította a budai szőlőtőkéket.

A járvány hatására az egykor virágzó szőlőkultúra elképesztően rövid idő alatt semmisült meg, és a szőlősgazdák tömegei veszítették el megélhetésüket. Bár néhány szőlőhegyet újratelepítettek, a legtöbb terület parlagon maradt, és a rohamosan fejlődő főváros hamarosan elfoglalta az egykori szőlőhegyeket, új villanegyedeket és parkokat teremtve.

A múlt emlékei

Ma már csak néhány szerény emlék utal a budai szőlőkultúra egykori dicsőségére. A Gellért-hegyen, a Kemenes és Kelenhegyi utca sarkán álló Szent Vince-szobor, az utcanévtáblák – mint a Villányi, Ménesi, Somlói vagy Badacsonyi utca – és a Szüret utca őrzik a múltat. A Kertészeti és Szőlészeti Főiskola is az évszázados szőlőkultúra miatt jött létre, ahol még az 1960-as évekig volt egy nagyobb újratelepített szőlőültetvény.

A budai Várban, a Szent György Fogadó udvarán még ma is található két védett bakator-szőlőtőke, amelyek a filoxérajárvány előtti időkből származnak, mintegy 150 évesek.

Az egykori budai szőlők sok ezer hektárjából szinte csak ezek az emlékek maradtak meg. A budai szőlőkultúra mára már csak romantikus visszaemlékezés, ám a szüreti mulatságok hagyománya időről időre újraéled, felidézve azt a kort, amikor a szőlőhegyek még élettel teltek meg minden ősszel.

A bor kultúrája Budapesten

Ma Budapest pezsgő városi életében a bor továbbra is az egyik legfontosabb társasági és kulturális elem.A bor nem csak egy ital, hanem a kikapcsolódás, az ünneplés és a közösségi élmények szimbóluma. A város lakói számára a bor egyfajta híd, amely összeköti őket a magyar borvidékekkel és azok hagyományaival.

Budapest borkocsmái, borbárjai és fesztiváljai izgalmas lehetőségeket kínálnak arra, hogy a nagyvárosi ember a rohanó hétköznapok közepette is elmerülhessen a borkultúrában. A borkóstolók alkalmával megismerhetik a borok készítésének fortélyait, a borvidékek sajátosságait, és újfajta közösségi élményeket szerezhetnek.

A borfogyasztás így a városi életben az önkifejezés és az igényesség szimbóluma lett. Ez a kapcsolat nemcsak a tradíciókról szól, hanem a modern életformáról is: a bor élvezete Budapest sokszínűségét, nyitottságát és a természettel való kapcsolódását tükrözi. Budapest programok között számtalan, borhoz köthető gasztronómiai esemény található, így mindenki megtalálja a számára ideális kulináris élvezetet.