Amikor még Budapest nem létezett: a hét vezér és a vérszerződés

A hét vezér története a honfoglalás kronológiai kereteit adja meg, de azt is példázza, hogy szeretjük a közösségi emlékezetet. Anonymus krónikája, bár nem minden ponton megalapozott, összekapcsolja a törzsi összefogást és a személyes hősöket. A történelmi valóság, mint az Etelközben elfogadott vérszerződés és a Kárpát-medencébe való bevonulás, szervesen kapcsolódik ezekhez az alakokhoz. Hét külön világ, hét jellem és mindez együtt adja a magyar őstörténet alapélményét.

Álmos az ősatya, aki elindította a magyarok kivonulását

Álmos neve összefonódott a magyar nép kalandos történetével. Ő az, akit hagyományosan a vezérek közül elsőként emlegetnek és akinek vezetésével a magyar törzsek megkezdték a vándorlást Etelközből a Kárpát-medencébe, a honfoglalás idején, 895–896 körül. Kezdeményező szerepe nélkül talán el sem kezdődött volna a magyarok történelmi útja. Álmos fia volt Árpád, így nemcsak vezetőként, hanem patriarchális szereplőként is meghatározó az első generációban. A honfoglalás során számos hagyomány és mese kapcsolódik az alakjához. Ezek a legendák tanúsítják, hogy népének kiemelt szerep jutott, ahogy neki is.

Előd, aki a törzsi kötelékek rendjét szimbolizálta

Előd személye kevésbé dokumentált, de Anonymus és a későbbi krónikák említéseiből tudjuk, hogy fontos szerepet töltött be a törzsszövetség életében. Ő tagja lett az Árpád-ház korai körének. Előd képviseli a nagycsaládi és törzsi hierarchiát, ami együttes erővel támogatta Álmost és Árpádot. Ő testesíti meg azt a stabilitást és azokat a szálakat, amik a törzsek között fenntartották a belső rendet.

Ond a csendes hadvezér

Ond neve szintén Anonymus listáiról származik, aki Ete apjaként jegyzi őt fel. A történeti források csekély információt hagytak ránk róla, ám az biztos, hogy mint törzsfőnök, részt vett a honfoglalás hadjárataiban. Ő az a vezető, aki a háttérből szervezett, készült a törzsek mozgására, de nem vált legendás központi alakká. Ond figurája lehetőséget kínál arra, hogy a honfoglalás ne csak fényes csaták sorozatában jelenjen meg, mert átgondolt stratégiai döntések összessége is volt.

Kond a nomád stratégák emblematikus alakja

Kond (más néven Kund vagy Kend) olyan szereplő, aki a későbbi, de még mindig archaikus nomád kultúra hagyományát viszi tovább. Árpád unokatestvéreként, Kond fontos szerepet játszott a törzsszövetség katonai erejének megszervezésében. A hét vezér között ő testesíti meg a katonai hagyományt, ami nélkül a törzseknek nem lett volna egységes hadrendjük vagy csapatvezetéssel hatékony erejük. Nála jelenik meg tisztán az a vadászati és hadviselési kultusz, ami a vándorló lovas népek sajátja volt.

Tas diplomata és hódító egy személyben

Tas alakja érdekes kontrasztként jelenik meg a többiek között. Egyszerre volt kompromisszumra kész vezető és hódító vezér. A középkori krónikák által rögzített történet szerint, részt vett a hadjáratokban, amikkel a magyarok megszilárdították uralmukat a Kárpát-medencében. Szemléletesen mutatja be a törzsek közötti diplomáciát, amikor bizonyos források szerint tárgyalásokat folytattak a Balkán és a Dunántúl népeivel. A karakterében együtt él a harcos lélek és a diplomáciai érzék.

Huba a Kárpát-medence gazdái között

Huba nevéhez, a legendák szerint a Kisalföld és Nógrád vidéke fűződik, ahol törzse letelepedett. Hatalmas hadvezérnek ismerték, akinek serege fontos szerepet játszott a honfoglalás után megerősödő törzsi rend megszilárdításában. A népi hagyományban a tanyás hagyomány ősatyjának számít. Némely források még a 19-ik századi genealógiai kutatásoknak is adtak anyagot, amint az a Szemere család történetén keresztül is követhető volt.

Töhötöm (Tétény) a rejtélyes tag

Töhötöm, akit néhol Tétényként is említenek, a vezérek közül az egyik leginkább homályba vesző személy. Bár neve szerepel a krónikákban, tisztázatlan, hogy pontosan melyik törzs képviselője volt. Ennek ellenére, helye van annak a krónikás hagyománynak a sorában, ami tudatosan 7 főt állított a vezérhierarchia közé. Töhötöm alakja így összekapcsolja a legendát és a hiányzó történetiség kettősségét, hiszen ott van a lista elején, de az üres helyek magukért beszélnek.

Árpád a legtöbbek emlékezetben megmaradt

Árpád nem hivatalosan, de a hét vezér vezéreként vált közmegegyezés tárgyává. Anonymus nem sorolja név szerint a felsorolásba, de a krónikás kokárdával zárja őket: „Ő áll a Hősök terén, én helyettem, Álmos fia.” Hatalma és legendája a magyar nemzet alapítójának szimbolikus szerepében testesül meg. Uralkodásának középpontjában a törzsek egységben tartása és az új otthon megszervezése állt. Újjászervezte a törzsi struktúrákat, idegennel szembeni harcaival biztosította a magyarság rendelkezését a honfoglalás utáni területeken.

A vérszerződés a magyar nemzet születésének szakrális pillanata

Kevés olyan mozzanat létezik a magyar történelemben, ami ennyire mélyen gyökerezne a nemzeti tudatunkban, mint a vérszerződés. Ez az ősi, szinte mítoszba illő esemény egyszerre szimbolizálja a közös akaratot, a hűséget és a jövő iránti felelősségvállalást. A történet szerint, a hét vezér egy véres eskü formájában pecsételte meg az egységet Etelköz földjén, így fektetve le a magyar államiság első íratlan, mégis megingathatatlan alapköveit.

A történet szerint, a hét magyar törzset vezető vezérek nem csupán politikai szövetségben állapodtak meg, hanem olyan mély erkölcsi és spirituális köteléket hoztak létre, ami vérrel lett megerősítve. Ez a döntés komolyságát jelképezte, de a nomád népeknél szokásos szakrális rítust is. Ugyanis a vér, mint az élet esszenciája, egy tálba csorgatva és összekeverve, olyan esküt teremtett, amit már nem lehetett visszavonni, csak az élet árán. A szertartásnak tehát volt egyfajta vallásos ereje, ami minden résztvevőt és annak utódait is örökre kötelezett.

Álmos fejedelem hatalomra emelkedése

A 9-ik század végére, a Kárpát-medence felé vándorló magyar törzsek életében egyre sürgetőbbé vált a közös irányítás szükségessége. A források szerint, mint Anonymus „Gesta Hungaroruma”, a vezérek Álmost választották vezetőjüknek, aki később fiának, Árpádnak adta tovább ezt a szerepet. A döntést nem egyszerű szavazás előzte meg, hanem olyan eskü, ami biztosította, hogy a hatalom öröklődjék Álmos nemzetségében és minden törzs osztozzon a közösen megszerzett javakban, valamint a vezetés felelősségében.

Az eskü 5 pontban foglalta össze a felek közötti megállapodást. Először is kimondták, hogy a vezéri méltóság mindig Álmos utódait illeti meg, ez egyértelmű dinasztikus elvet rögzített. Másodszor, megerősítették a közös vagyonkezelés elvét. Amit munkával szereznek, abból mindenki részesül. Harmadszor garantálták, hogy akik Álmost vezérükké választották, mindig helyet kapjanak a tanácsban és a fontos tisztségekben. Ez a nemesség kezdetleges formájának jele is. Negyedszer, kimondták, hogy az árulás véres következményekkel jár, vagyis aki hűtlen, annak a vére hulljon. Végül pedig az ötödik pontban megfogalmazták az ellenállás jogát, amennyiben valaki meg akarná szegni az esküt, azt örök átokkal sújtják.

Történelmi igazság vagy korabeli propaganda?

A vérszerződés ténye ugyan nincs közvetlenül dokumentálva a korszakból származó írásos forrásokban, mégis rendkívüli jelentőséget tulajdonítanak neki a későbbi krónikák, különösen Anonymus műve. A 13-ik századi krónikás célja azonban nem csupán a történelmi események rögzítése volt. Sok történész szerint, inkább a korabeli nemesi jogok visszamenőleges igazolása lebegett a szeme előtt. Az, hogy a vezérek tanácsába való bejutást és a méltóságokhoz való hozzáférést a vérszerződéssel igazolja, nem véletlen. Ez ugyanis tökéletesen illeszkedik az Aranybulla (1222) idején zajló társadalmi változásokba, amikor a nemesség jogainak megerősítése kulcsfontosságú kérdés volt. Anonymus a saját korának politikai üzeneteit is beleszövi a történetébe.

A vérszerződés képe nemcsak a történetírásban maradt fenn, hanem a művészetekben is. Hegedűs László 1908-as festménye, ami a Magyar Nemzeti Galériában látható, megrendítő erővel ábrázolja ezt a sorsdöntő pillanatot. A vezérek komoly arccal, egymás szemébe nézve csorgatják vérüket ugyanabba az edénybe. A jelenet egyszerre fejezi ki az egység, az áldozatvállalás és a hit erejét, olyan értékeket, amelyek máig meghatározzák a magyar identitást.

Érdekes módon, más nemzetek hagyománya is ismer hasonló fogadalomtételeket. A szkítáknál, akiket sokszor a magyarok őseinek tekintenek, Hérodotosz leírása szerint, hasonló vérszerződéseket kötöttek. Vért vegyítettek borral, abba fegyvereket mártottak, majd a keveréket itták meg közösen. A mongoloknál a vértestvérség, az „anda” intézménye töltött be hasonló szerepet – Dzsingisz kán és Dzsamuka, vagy később Alekszandr Nyevszkij és Szártak kán között is ilyen kapcsolat létezett. Ez is bizonyítja, hogy a vérszerződés ezen népek között elterjedt rituálé volt, ami mindig a kölcsönös bizalom alapult és az elköteleződés legszentebb formáját jelentette.

A vérszerződés története egyszerre mese és valóság, szakrális mítosz és politikai nyilatkozat. Bár a részleteit homály fedi, jelentőségét nem lehet túlértékelni. Ez a történet az egyik legkorábbi kísérlet volt arra, hogy a magyarság közös identitást, közös célt és közös jövőt fogalmazzon meg önmagának. Nem véletlen, hogy a magyar történelem legfontosabb eseményei közé tartozik és mind a mai napig a nemzeti összetartozás egyik legszebb szimbóluma.