Mennyire ismered az 1848-as márciusi ifjak sorsát?

Az 1848. március 15-i események felidézésekor a történelem reflektorfényébe leggyakrabban Petőfi Sándor, Jókai Mór és Vasvári Pál alakja kerül. Ám a forradalom lángját nem csupán e három kiemelkedő személyiség lobogtatta: mögöttük egy egész nemzedék állt, fiatal értelmiségiek és egyetemisták sokasága, akik szívvel-lélekkel csatlakoztak a szabadság eszméjéhez.

Kik voltak ezek az ifjak, és mi történt velük a forradalom leverése után? Értük haltak meg, börtönben sínylődtek, emigrációba kényszerültek, vagy éppen alkalmazkodtak az új rendhez? Ez az írás e kevéssé ismert hősök történetét tárja fel, miközben hűen követi a márciusi ifjúság sokszínű és drámai sorsát.

A forradalmi fiatalság pillanata

Az 1848-as forradalom nemcsak egy nap, hanem egy egész korszak szimbóluma lett. A nyugat-európai forradalmi hullám és a március 13-i bécsi felkelés hatására Pesten is felgyorsultak az események. Míg a pozsonyi országgyűlésen a liberális nemesi vezetők – Kossuth Lajos, Batthyány Lajos, Széchenyi István és Teleki László – alkotmányos reformokat sürgettek, addig a pest-budai radikálisok más utat választottak. Az Ellenzéki Körben összegyűlt félszáz fiatal értelmiségi nem érte be a törvényes keretekkel: forradalmi tettvágyuk a Tizenkét pont megszületéséhez vezetett. Bár az Ellenzéki Kör március 14-i ülésén még úgy döntöttek, hogy a követeléseket Batthyányhoz juttatják el Pozsonyba, a radikálisok másnap már az utcára vonultak, hogy kezükbe vegyék az események irányítását.

A forradalom leverése után e fiatalok sorsa szerteágazóan alakult. Volt, aki a szabadságharc csatáiban esett el, másokat kényszersorozás, várfogság vagy emigráció sújtott a megtorlás éveiben. Meglepő módon akadt olyan is, aki elveit félretéve dicsőítő verset írt Ferenc József 1857-es magyarországi látogatására, és olyan is, aki az önkényuralom besúgójává vált. A kiegyezés után többen a 48-as eszmékhez ragaszkodva a Függetlenségi Párt soraiban küzdöttek a dualizmus átalakításáért, míg mások megbékéltek az új renddel, és Ferenc József rendszerét szolgálták.

Petőfi Sándor: A forradalom lánglelkű vezére

Petőfi Sándor neve elválaszthatatlanul összeforrt március 15-ével. „Én nem voltam jelen az ellenzéki kör gyűlésén” – írta naplójában, keserűen hallva Jókaitól az ülés eredménytelenségéről. Az éjszakát feleségével, Szendrey Júliával töltötte, és együtt határozták el: másnap cselekedni kell. Petőfi nem csüggedt el, sőt, a forradalom motorjává vált. Március 15-én ő szavalta a Nemzeti Dalt, ő vezette a tömeget, és ő lett a nap bálványa. A szabadságharcban is részt vett, de 1849-ben, a segesvári csatában eltűnt – máig vitatott, hogy elesett-e vagy fogságba került. Alakja a magyar szabadság örök jelképévé vált.

Jókai Mór: A forradalom krónikása és túlélője

Petőfi barátja, Jókai Mór szintén kulcsszerepet játszott a forradalomban. Március 15-én reggel közös lakásukról indultak a Pilvaxba, ahol a forradalmi események láncolata megkezdődött. Jókai írói tehetségével és szónoki képességeivel támogatta a mozgalmat, később pedig a szabadságharcban is részt vett. A bukás után bujkálnia kellett, de végül kegyelmet kapott. A kiegyezés után Tisza Kálmán köréhez csatlakozott, és a dualizmus lelkes hívévé vált. Hosszú életútja során – 1904-ig élt – a márciusi ifjúság legismertebb túlélőjeként a forradalom szelídített emlékét testesítette meg az utókor számára.

Vasvári Pál: A lángész, aki fiatalon halt meg

Vasvári Pál, a kiváló szónok és történetíró a forradalom másik zseniális alakja volt. A szabadságharcban honvédőrnagyként harcolt, de 1849-ben, mindössze 23 évesen elesett az erdélyi Kökösnél vívott ütközetben. Halála nagy veszteség volt a magyar értelmiség számára, hiszen rövid élete alatt is maradandót alkotott. Vasvári radikalizmusa és elkötelezettsége a forradalom szellemi vezérei közé emelte.

Bulyovszky Gyula: A nép szónoka és a tárcaíró

Bulyovszky Gyula is ott volt Jókai és Petőfi lakásán március 15-én reggel. A forradalom napjaiban népgyűléseken szónokolt, és karizmatikus fellépésével hívta fel magára a figyelmet. Érdekes módon éppen e szereplése révén ismerte meg későbbi feleségét, Szilágyi Lillát, aki a tömegben figyelt fel rá. 1848-ban összeházasodtak, és bár a szabadságharc leverése után Bulyovszky politikával nem foglalkozott tovább, publicistaként sikeres karriert futott be. A tárcaírás műfaját irodalmi szintre emelte, és ezzel biztosította megélhetését.

Irányi Dániel: A száműzött szabadságharcos

Irányi Dániel a forradalmi választmány tagjaként és a Tizenkét pont egyik megfogalmazójaként tűnt ki. A szabadságharc alatt Kossuth híveként politizált, a Radical Pártban pedig a köztársaság kikiáltását szorgalmazta. A világosi fegyverletétel után Párizsba menekült, ahol távollétében halálra ítélték és jelképesen felakasztották. Emigrációban Kossuth bizalmasaként szolgált: 1859-ben Itáliában a Magyar Nemzeti Igazgatóság jegyzője lett, 1866-ban pedig Bismarckkal tárgyalt egy magyar légió felállításáról. A kiegyezés után hazatért, és 1868-tól a Függetlenségi Párt vezéreként küzdött a szabadságjogokért. Haláláig, 1892-ig kitartott elvei mellett, és Kossuth is bajtársként búcsúzott tőle.

Irinyi József: A radikális elme és fordító

Irinyi József, a gyufa feltalálójának bátyja, szintén a forradalom radikális szárnyához tartozott. Március 31-én röpiratot írt a Pragmatica Sanctio ellen, és az országgyűlésen a baloldali nézeteket képviselte. 1848-ban Párizsba küldték követségi tanácsosnak, de a bukás után őt is halálra ítélték. Haynau azonban kegyelmet adott neki, és Irinyi visszavonultan élt tovább. Fordítóként tevékenykedett, többek között a „Tamás bátya kunyhóját” ültette át magyarra. 37 évesen, 1856-ban halt meg, így a kiegyezést már nem érte meg.

A Tízek Társasága: Petőfi baráti köre

Petőfi közvetlen baráti körében a Tízek Társasága nevű irodalmi csoportosulás tagjai közül négyen – Degré Alajos, Pálffy Albert, Bérczy Károly és Lisznyai Damó Kálmán – aktívan részt vettek a forradalomban. Degré a szabadságharcot huszárként végigharcolta, és a kiegyezés után a Függetlenségi Párt képviselőjeként politizált. Pálffy a „Márczius Tizenötödike” lap főszerkesztőjeként radikális nézeteket vallott, de később a kormánypárt szolgálatába állt. Bérczy a szabadságharc után Puskin műveit fordította, és 1867-ben halt meg. Lisznyai pedig, bár a forradalomban és a szabadságharcban is jelen volt, 1857-ben Ferenc József látogatására írt dicsőítő versével árulta el egykori elveit.

Egressy Gábor: A színész, aki besúgó lett

Egressy Gábor, a Nemzeti Színház színésze és Petőfi barátja, a forradalom napján a Bánk bán előadásán lépett fel, majd a Nemzeti Dalt szavalta a közönség kérésére. A szabadságharcban kormánybiztosként szolgált, de Világos után Törökországba menekült. Később hazatért, ám az önkényuralom informátorává vált, hogy kegyelmet nyerjen. Színészi pályáját csak 1855-ben folytathatta, és 1866-ban, egy előadás közben halt meg a színpadon.

Vidacs János: A makacs harcos

Vidacs János, a nyomda lefoglalásában kulcsszerepet játszó egyetemista, a szabadságharcot végigharcolta. A bukás után várfogságra ítélték, de szabadulása után sem adta fel: a 48-as párt képviselőjeként küzdött tovább. 1873-ban, egy csődbe ment takarékpénztár vezetése miatti öngyilkossággal ért véget élete.

A márciusi ifjak öröksége

A márciusi ifjak nemzedéke sokszínű és tragikus sorsú közösség volt. Voltak, akik hősi halált haltak, mások emigrációban vagy börtönben sínylődtek, és akadtak, akik alkalmazkodtak az új rendhez. Egy azonban közös bennük: 1848. március 15-én mindannyian a szabadságért küzdöttek, és nevük – ha csak elhalványulva is – fennmaradt a magyar történelemben.