Búcsú Tarr Bélától: Budapest utolsó tisztelgése a lassú film mestere előtt

Idén február 6-án, a Fiumei úti sírkert téli csendjében, családtagok, barátok, pályatársak, tanítványok és tisztelők százai gyűltek össze, hogy végső búcsút vegyenek Tarr Bélától, a magyar és a nemzetközi filmművészet egyik legkiemelkedőbb alakjától. A Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező temetése méltóságteljes és meghitt esemény volt — egy olyan pillanat, amikor a magyar kultúra, a filmművészet és az emberi tisztesség egyaránt főhajtást tett.

A Fiumei úti sírkert – Budapest egyik legkülönlegesebb helyszíne – sokak számára nem csupán temető, hanem a nemzeti emlékezet szent helye. Itt nyugszanak a magyar kultúra legnagyobb alakjai, s most már Tarr Béla is, aki filmjeivel a mindennapi élet monotonitásában is a mélységet és a szépséget kereste.

A rendező, aki értelmet adott a csendnek

Ahogy Szinetár Miklós rendező, Tarr egykori tanára fogalmazott búcsúbeszédében: „Tarr Bélát a sors, az ember és az arc érdekelte, nem az, hogy a kamera hova tud bebújni.” Szinetár felidézte első találkozásukat, a felvételit a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, ahol Tarr arról beszélt, hogy Fehér György III. Richárd című filmje mély benyomást tett rá, mert „az emberi arcon ábrázolta a világtörténelmet.”

Szavait azzal zárta: ahogyan Einstein szerint a tömeg energiává alakítható, úgy alakult át Tarr filmjeiben a mindennapok nyomasztó súlya érzelmi energiává. „A film beszív, magával ragad, elsöpör.”

Tarr filmjeiben a néző nem lát többé színészeket, csupán embereket, sorsokat és egy világot, amely mindig tükröt tart elénk.

Egy város, amely büszkén emlékezik

Karácsony Gergely főpolgármester a temetésen adta át Tarr Bélának a Budapest Díszpolgára címet, amelyet még életében ítéltek neki oda. „A szabadság és az emberi méltóság képviselete kötelesség annak a városnak, aminek Tarr Béla a díszpolgára – azért is, mert Tarr Béla a díszpolgára” – hangsúlyozta a főpolgármester.

Vermes Dorka filmrendező, az alkotó egykori tanítványa is búcsúzott, kiemelve: „Nem hittél a tanításban, mégis sokan voltunk a tanítványaid. Nem azért, mert ugyanúgy akartunk filmet csinálni, hanem mert osztoztunk a világlátásodban és erkölcsi mércédben.”

Tarr Béla számára a film az igazság keresésének eszköze volt – nem menekülés, hanem szembenézés. Nem engedte, hogy a valóságot megszépítsék, és épp ettől váltak művei hitelessé, maradandóvá és emberivé.

A láthatatlan tükrözése

Iványi Gábor lelkész búcsúbeszédében így fogalmazott: „Ha valamit akart Tarr Béla, az két dolog volt: hogy a másik ember arcán Isten arcát fedezzük fel, és hogy tükröztessük a láthatatlant.”

A rendező barátai és alkotótársai – Kelemen Fred, Marshall Patrick, Ladányi Jákob – szintén emlékbeszédeket mondtak, míg Olasz Renátó felolvasta Tarr Béla szavait, amelyeket az Európai Filmakadémia életműdíjának átvételekor mondott. A gyászolók között helyet kapott Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díjas író, valamint Enyedi Ildikó, Szabó Simon, Reisz Gábor, Bernáth Szilárd és Salamon András filmkészítők is.

Tarr Béla, a Sátántangó és a Werckmeister harmóniák alkotója, 2026. január 6-án, hetvenéves korában hunyt el. Művei örökké velünk maradnak, mert bennük ott rejlik az emberi létezés csendje, küzdelme és méltósága — mindaz, amit Budapest soha nem felejt el.