Titkolt tömegsír a bulinegyed szívében: Mostantól semmi sem lesz ugyanolyan a Liszt Ferenc téren

Budapest egyik legnépszerűbb találkozóhelye, a turistáktól és teraszoktól nyüzsgő Liszt Ferenc tér évtizedekig őrzött egy sötét titkot, amelyről a macskaköveken lépdelő járókelők mit sem sejtettek. A felszín alatt, ahol ma kávézók és éttermek sorakoznak, a főváros történetének egyik legtragikusabb fejezete íródott 1945 telén. A csendet most megtörték: átadták a legújabb holokauszt-emlékhelyet, amely nem egy hagyományos szobor, hanem egy nyílt seb a város szövetén. A „Hasadás” névre keresztelt alkotás brutális őszinteséggel emlékeztet arra, hogy a vidámság és a tragédia sokszor ugyanazon a földrajzi ponton osztozik, csak az idő választja el őket egymástól.

A föld alatti sötét valóság, amiről évtizedekig hallgattunk

A második világháború végnapjaiban, amikor Budapest ostroma a tetőpontjára hágott, a nyilasuralom terrorja elszabadult a városban. 1945. január 10-e egy olyan nap volt a Liszt Ferenc tér történetében, amelyet sokáig a felejtés homálya fedett. A nácik és a velük kollaboráló magyar fegyveresek ezen a napon brutális kegyetlenséggel gyűjtöttek össze zsidókat és más üldözött embereket a környező védett házakból, valamint közvetlenül az utcáról. A védtelen áldozatokat nem deportálták, hanem helyben kivégezték, majd a testeket a tér földjébe ásott gödrökbe, tömegsírokba temették.

A történészek kutatásai alapján ez volt a főváros legnagyobb ismert világháborús tömegsírja a belváros szívében. Bár a sírt a háború után, 1946 elején exhumálták, és az áldozatokat méltó módon újratemették, a történtek emléke lassan kikopott a köztudatból. A szocializmus évtizedei alatt, majd a rendszerváltást követő években a tér átalakult, megszépült, és a szórakozás központjává vált, miközben a föld, amelyen a teraszok álltak, némán őrizte a mészárlás emlékét.

Ez a történelmi amnézia szűnt meg most, amikor Terézváros önkormányzata úgy döntött, hogy nem hagyja elveszni a múltat. A nyilvánosság csak idén tavasszal szembesült újra a tényekkel, amikor az önkormányzat nyílt pályázatot hirdetett az emlékhely létrehozására. A cél nem csupán a tiszteletadás volt, hanem a figyelemfelhívás: emlékeztetni az utókort arra, hogy a civilizáció máza alatt milyen mélységek rejlenek.

Nem szobor, hanem seb: A „Hasadás” koncepciója

A kiírt pályázatra tizennégy különböző koncepció érkezett, de a zsűri választása végül az Individin design studio munkájára, a „Hasadás” című alkotásra esett. A döntés nem volt véletlen, hiszen a tervezők egy olyan megoldást választottak, amely szakít a hagyományos emlékműállítási gyakorlattal. A Liszt Ferenc tér eleve zsúfolt, szobrokkal és emléktáblákkal teli közegébe nem akartak egy újabb vertikális elemet, egy talapzaton álló bronzalakot helyezni, amely mellett a járókelők többsége egyszerűen elmenne anélkül, hogy felnézne rá.

A nyertes pályamű koncepciója a botlatókövek filozófiáját követi, de léptékében és drámaiságában túlmutat azokon. A botlatókövek – amelyekből Budapest-szerte a Wikipédia adatai szerint már 224 darab található – diszkréten, mégis észrevehetően állítanak emléket az elhurcoltaknak. A „Hasadás” azonban nem csak megállítja a tekintetet, hanem szó szerint megnyitja a teret a lábunk alatt. A burkolatban végigfutó fekete repedésvonalak, a gránitfelületek olyan hatást keltenek, mintha a földfelszín megrepedt volna a történelem súlya alatt.

Krauth Vera tervező a megnyitón úgy fogalmazott, hogy a sírköveket idéző hasadások által több évtizeddel a tragédia után „lenézhetünk a felszín alá, hogy szembenézhessünk a múlttal”. Az alkotás nem akar szép lenni, nem akar dekorációs elemmé válni. A célja a zavarba ejtés, a kizökkentés. A tér kövén végigfutó fekete vonalak megkerülhetetlen jelekként funkcionálnak, amelyekbe a gyanútlan sétáló belebotlik – ha nem is a lábával, de a tekintetével mindenképpen. Ezzel a megoldással a térből nem zártak el újabb területet, nem csökkentették a közösségi teret, mégis örökre megváltoztatták annak atmoszféráját.

A csend a gonosz legjobb barátja: Morális felelősségünk

Az átadó ünnepségen elhangzott beszédek rávilágítottak arra, hogy egy ilyen emlékmű felavatása nem csupán a múltról szól, hanem nagyon is a jelennek üzen. Soproni Tamás polgármester szavai éles kontrasztba állították a tér mai funkcióját a történelmi súllyal. „A ma átadott emlékmű nem akar szépen mutatni. Nem akar megnyugtatni” – hangsúlyozta a kerület vezetője, kiemelve, hogy a fekete repedésvonalak mementóként szolgálnak minden arra járó számára.

A polgármester beszédében egyetemes emberi igazságokat fogalmazott meg, amelyek túlmutatnak a konkrét történelmi eseményen:

• A történelem visszavétele: A Liszt Ferenc tér ezzel a gesztussal visszakapja a saját, teljes történetét, annak minden fájdalmával együtt.
• A csend veszélye: A holokauszt legfontosabb tanulsága, hogy a csend és a közöny mindig a gonosztevők malmára hajtja a vizet.
• Az egyéni döntés súlya: Senki nem születik hősnek vagy gyilkosnak; ezek szerepek, amelyeket döntések sorozatával veszünk magunkra.
• A tekintet hatalma: Mindig van választásunk aközött, hogy elfordítjuk a fejünket, vagy segítő kezet nyújtunk a rászorulóknak.

„Ettől kezdve nem lehet úgy elsétálni erre, hogy ne gondoljunk arra, mi történt itt” – tette hozzá Soproni Tamás. Az emlékmű tehát egyfajta morális iránytűként is funkcionál a város szövetében, emlékeztetve a ma emberét arra, hogy a békés hétköznapok törékenyek, és a felelősség közös.

Szembenézés a múlttal egy kávé mellett

Az emlékhely létrejötte nem csupán egy hivatalos önkormányzati projekt eredménye, hanem személyes sorsok és tragédiák feldolgozásának része is. A kezdeményezés Monori Marikától indult, aki Gábor Marianne festőművész és grafikus hagyatékát kezeli. A művész családja személyesen is érintett volt a tragédiában: családtagjait ugyanezen a napon, 1945. január 10-én lőtték főbe a téren. Az ő személyes kiállása és kezdeményezése nélkül talán még évtizedekig rejtve maradt volna ez a fájdalmas emlék.

A „Hasadás” átadásával a Liszt Ferenc tér új identitást kapott. Bár a teraszokon továbbra is koccintanak majd a vendégek, és a Zeneakadémia felé siető diákok továbbra is átszelik a teret, a lábuk alatt húzódó fekete vonalak mostantól néma tanúként figyelmeztetnek. A városi térhasználat és az emlékezetpolitika ritkán találkozik ilyen élesen és ilyen őszintén. Az új emlékhely nem kéri, hogy legyünk szomorúak, miközben átsétálunk rajta, csak annyit kér: tudjunk róla. Tudjunk arról, hogy a szabadság, amelyben ma élünk, és a város, amit szeretünk, vérrel és áldozatokkal teli földre épült. Ez a tudás pedig talán segít abban, hogy a jövőben ne kelljen hasonló hasadásokat vésni Budapest köveibe.