Először hagyták el Svájcot: a Blocher-gyűjtemény remekművei most Budapesten láthatók

Van olyan kiállítás, amelyet az ember megnéz, elcsodálkozik, majd elfelejt. És van olyan, amelyről évek múlva is mesél. A földi paradicsom vágya a Szépművészeti Múzeumban ez utóbbiak közé tartozik – mert nemcsak a festmények kivételesek, hanem az egész történet, amely idehozta őket.

Egy gyűjtemény, amely sosem hagyta el Svájcot

Silvia és Christoph Blocher az elmúlt évtizedekben a svájci képzőművészet egyik legjelentősebb magángyűjteményét építették fel. Nem egy hideg bankszéf mélyén porosodnak ezek a képek: a tulajdonosok saját otthonukban élnek velük együtt, és egy részük egy csendes, sötét épületben pihen a Linth-gleccser oldalmorénájánál – Blocher szavaival élve „sötétben és biztonságban”. A mintegy hatvan festmény, amely most a Szépművészeti Múzeumban látható, ennek a gyűjteménynek az abszolút legjavát képviseli. Külföldön korábban egyes darabjai már szerepeltek különböző tárlatokon – Párizsban, Tokióban, New Yorkban és Pekingben –, de együtt, egyetlen kiállításon most mutatkoznak be először Svájcon kívül. Az első állomás Budapest lett.

Egy régi barátság és egy haranghang

De hogyan kerültek ide? A válasz egyáltalán nem unalmas.

A történet egyik főszereplője Matthias Frehner, a berni Kunstmuseum egykori igazgatója, aki már korábban is dolgozott együtt a Szépművészeti Múzeummal egy nagy sikerű Hodler-kiállítás kapcsán. Ő ismertette meg Baán Lászlót, a Szépművészeti főigazgatóját a Blocher-kollekcióval – és ettől a pillanattól kezdve egy lassan érlelődő, éveken át épülő szakmai kapcsolat mozgatta az eseményeket. Nem intézményi hidegvérrel, hanem emberi bizalommal.

Christoph Blocher azonban nemcsak szakmai okból adta ide a festményeit. A svájci üzletember és közéleti személyiség Magyarország iránti személyes kötődéséről is nyíltan vallott. Élénken emlékszik egy hideg téli napra, amikor diákként kerékpárral tartott az iskolába – és megállt, mert Svájc összes templomának harangja egyszerre kondult meg. 1956 volt. A harangok a szabadságukért harcoló magyaroknak szóltak. „Mi, svájciak szabadságszerető nép vagyunk – ahogy a magyarok is” – mondta Blocher. Sok magyar diákot fogadott be akkoriban Svájc, és neki azóta is vannak barátai abból az időből. Ez a kötődés sosem halványult el.

Mindehhez jön egy szimbolikus évforduló is: 2026-ban ünnepeljük a svájci–magyar diplomáciai kapcsolatok felvételének 80. évfordulóját. Blocher reméli, hogy a kiállítás ezt a különleges köteléket is erősíti – és Budapest megkapta azt a megtiszteltetést, hogy a világ legjobb svájci magángyűjteménye először éppen itt tárja ki az ajtaját.

Miért ilyen nagy szó ez a múzeumi szakmában?

Baán László a megnyitón egyértelműen fogalmazott: ilyen léptékű svájci művészeti kiállítás még soha nem volt Magyarországon – és Svájcon kívül sem. A Blocher-gyűjtemény minősége a szakma szerint rendkívüli: Matthias Frehner kurátor is kiemelte, hogy ritka, amikor egy magánkollekció ilyen egyenletesen magas színvonalú képekből áll össze. Nincs közte gyengébb darab, nincs „feltöltő” anyag – minden egyes festmény önmagában is megáll.

Mit láthatsz a falakon?

A kiállítás tizenegy tematikus szekcióban két nagy kérdést jár körül: mit jelent a paradicsom egy gyermekarcban, és mit jelent egy hegyek közé zárt tóban?

Az első részben Albert Anker a főszereplő – a teológusból lett festő, aki faluja gyerekeit örökítette meg. Ezek nem cukros, mosolygós gyermekportrék. Anker kis modelljei komolyan, méltósággal néznek vissza ránk – mintha öntudatos személyiségek lennének, akiknek saját belső világuk van. A 19. századi falusi élet terhei és a gyermekekre rótt elvárások is ott bujkálnak ezekben a tekintetekben – de valahogy mégis a meghittség és az otthon melegsége sugárzik a képekből.

A második részben Ferdinand Hodler veszi át a stafétabotot. Hodler a vasút adta szabadsággal élve olyan hegycsúcsokat és tópartokat keresett fel, ahová korábban szinte senki nem jutott el – és ahol embernyom nélkül festhette meg a svájci tájat. Genfi-tó télen, őszi kopasz fákkal. Alpesi csúcsok reggeli fényben. Egy-egy motívumra koncentrálva, a lényeget keresve – a képek nem díszletek, hanem ikonok, amelyek a fenséges élményét hordozzák.

Mellettük Giovanni Segantini az Engadin-völgyet festi keresztény szimbolikával átszőve, Félix Vallotton éles, hideg realitással néz a világra, az Augusto Giacometti-képek pedig a szín és a vonal expresszív erejét kutatják. Minden alkotó saját stílusban dolgozott, mégis van valami közös bennük: mind a svájci táj és az ott élő emberek valóságából merítette az erejét.

Június 7-ig van rá esélyed

A tárlat 2026. március 27-től június 7-ig látogatható a Szépművészeti Múzeumban (1146 Budapest, Dózsa György út 41.), a második emeleti Időszaki kiállítótérben. A múzeum kedd–vasárnap 10:00–18:00 között tart nyitva, jegy a Szépművészeti Múzeum honlapján vásárolható online. Ha a Hősök terén amúgy is megállsz egy fotóra – és ki ne állna meg –, szánj rá egy délelőttöt. Azt a kiállítást, amelyet a világ sem látott még egyben, most éppen Budapest őrzi.