Budapest utolsó napjai

Adam LeBor brit történész és újságíró új könyve, The Last Days of Budapest (Budapest utolsó napjai) részletesen bemutatja, hogyan vált a magyar főváros a második világháború egyik legtragikusabb színterévé. A mű 2025. január 16-án jelent meg a Bloomsbury kiadónál, és azóta számos elismerést kapott.​

1944. március 18-án a háborús Magyarország adott otthont Európa legnagyobb, még életben lévő zsidó közösségének, amely több százezer főt számlált.

Egy nappal később Adolf Hitler – attól tartva, hogy megbízhatatlan szövetségese, Horthy Miklós kormányzó fontolgatja az elpártolást a tengelyhatalmaktól – elrendelte csapatai bevonulását a Magyar Királyság területére. A nácik végső kísérlete az európai zsidóság kiirtására ezzel megkezdődött. Adam LeBor szerint Londonban ekkor vált Budapest a felfoghatatlan borzalmak és a példátlan hősiesség színterévé.

Az író új könyve, The Last Days of Budapest (Budapest utolsó napjai) megrázó és monumentális elbeszélés az áldozatokról és a tettesekről – valamint azokról a szereplőkről, mint Horthy Miklós, akik egyfajta erkölcsi félhomályban léteztek.

A könyv sokszínű szereplői

A könyv szereplőgárdája sokszínű: cionista hamisítók, nácik elleni arisztokraták és filmsztárok, bátor diplomaták – és emellett szadista antiszemiták, valamint gyilkos papok. LeBor története az első világháború közepén kezdődik. „Judapest” – így nevezte a várost Karl Lueger, a zsidógyűlölő bécsi polgármester –, ekkor még virágzó, kozmopolita város volt, ahol a zsidó közösség teljes polgárjogot élvezett, kényelmes és jómódú életet élt.

Ám az 1918-as vereséggel járó Osztrák–Magyar Monarchia bukása és következményei mérgező örökséget hagytak hátra. Egy rövid életű kommunista forradalmat Horthy csapatai vertek le, és elindult a „fehérterror”. Jobboldali halálosztagok járták az országot; a zsidók gyakori célpontokká váltak, és az új rezsim bevezette a modern Európa első antiszemita törvényeit, amelyek például korlátozták a zsidó egyetemisták számát.

LeBor részletesen bemutatja Horthy ellentmondásos alakját – akinek 24 éves kormányzói uralma „stabilitás szigetévé” tette Magyarországot egy politikailag zaklatott kontinensen –, valamint az általa vezetett „irányított kvázi-demokráciát”. Az admirális hagyományos konzervatív volt, autoriter hajlamokkal. Sok fővárosi, vagyonos zsidót kedvelt és baráti kapcsolatokat ápolt velük, „tiszteletbeli magyar nemeseknek” tekintette őket, ugyanakkor úgy vélte, hogy a zsidó befolyást és hatalmat korlátozni kell. Bár az 1920-ban bevezetett első zsidóellenes intézkedések később enyhültek, a harmincas évek végén újabb törvények születtek – egyházi támogatással. LeBor szerint Horthy zsidókkal szembeni hozzáállása nem gyűlöletből, hanem „különböző fokú ellenszenvből” fakadt.

Ami végzetesnek bizonyult, az Horthy szenvedélyes törekvése volt: visszafordítani a trianoni békeszerződés következményeit – azt a háború utáni megállapodást, amely Magyarországot területének kétharmadától fosztotta meg. Ez a cél vezette őt egy sor „szűklátókörű és ostoba” döntéshez, amelyek végül Magyarországot a náci Németország oldalára sodorták.

Horthy ellentmondásos szerepvállalása

Horthy háború utáni, 1939-től kezdődő ellentmondásos szerepvállalása jól tükrözte azon törekvéseit, hogy kielégítse Berlin elvárásait, miközben igyekezett fenntartani a kapcsolatokat Londonnal. Ennek következtében a magyarországi zsidóság sorsa veszélyesen ingadozott. Zsidók nem szolgálhattak a hadseregben, helyette azonban munkaszolgálatra hívták be őket, ahol tízezrek haltak meg a keleti fronton, különösen azután, hogy Magyarország 1941-ben hadat üzent a Szovjetuniónak.

Ugyanebben az évben új törvényt hoztak, amely a nürnbergi törvények mintájára tiltotta meg a zsidók és nem zsidók közötti házasságot és nemi kapcsolatot.

„Ez valójában azt üzente, hogy a magyar zsidók nem tartoznak sem a politikai közösséghez, sem a nemzethez” – mondta LeBor a The Times of Israel interjújában. Úgy véli, ez is „hozzájáruló tényezője volt” a későbbi katasztrofális eseményeknek. 1941 augusztusában Horthy engedélyezte mintegy 18 000 külföldi zsidó kitoloncolását Nyugat-Ukrajnába. Az SS-nek átadott emberek többségét a Kamenyec-Podolszkij-i vérengzés során meggyilkolták. Öt hónappal később magyar csapatok követték el a délvidéki Újvidéken a mészárlást, amelyben több mint 3 300 zsidó és szerb vesztette életét.

LeBor részletesen leírja, hogy 1942 tavaszára, miközben a környező országokban már tömegesen gyilkolták a zsidókat, Magyarországon azok, akik elkerülték a munkaszolgálatot, még viszonylagos biztonságban éltek. Lengyelországból becsempészett zsidó menekült gyerekek döbbenten figyelték a budapesti zsidó ünnep idején tapasztalt jeleneteket. „Mennyire megdöbbentett minket, hogy zsidókat láttunk ünnepi ruhában, tömegével, zavartalanul imádkozni” – írta egyikük. „Ilyen látványról már régóta lemondtunk.”

Páratlan árulások vették kezdetét

Hitler és Horthy között kölcsönös ellenszenv és bizalmatlanság uralkodott. Egy Budapesten szolgáló német hírszerző tiszt emlékei szerint Hitler Horthyt „egy megkövült öreg osztrák admirálnak” tartotta, aki teljes mértékben „angolbarát és zsidó környezete” befolyása alatt áll. Horthy viszont ismételten visszautasította Hitler azon követeléseit, hogy adja át Magyarország zsidóságát.

Hitler tisztában volt azzal is, hogy a magyarok és a britek tárgyalásokat folytattak a tengelyhatalmaktól való elszakadásról. 1944 márciusára elege lett ebből: német csapatok megszállták Magyarországot, Horthy pedig kinevezte a náci-barát Sztójay Dömét miniszterelnöknek, és – ahogy LeBor írja – „szabad kezet adott a kormánynak”. Megkezdődtek az antiszemita rendeletek kiadásai, a zsidókat sárga csillag viselésére kötelezték, és a zsidók természetes szövetségeseit, a liberális és arisztokrata ellenzék tagjait bebörtönözték.

A deportálások – amelyek vidéken kezdődtek – gyorsan követték egymást. Kevesebb mint egy hónap alatt közel 290 000 zsidót szállítottak Auschwitzba, ahol többségüket azonnal meggyilkolták. LeBor idézi Deák István magyar történészt, aki ezt „valószínűleg a magyar történelem legsimább közigazgatási műveletének” nevezi. Horthy reakciója – miszerint „egyszerűen félreállt és elfordította az arcát, teljesen lemondva államfői felelősségéről” – LeBor szerint szánalmas volt.

De a felelősségből bőven jutott másokra is. A magyar lakosság részéről alig volt ellenállás a zsidók összegyűjtésével szemben. Ehelyett becslések szerint 30 000–35 000 ember jelentette fel zsidó szomszédait, ismerőseit a hatóságoknál – olyan árulás ez, amelyhez hasonlót egyetlen más megszállt országban sem tapasztaltak. Adolf Eichmann készséges végrehajtókat talált az új, szélsőjobboldali belügyminiszter, Jaross Andor, valamint két legfőbb beosztottja, Endre László és Baky László személyében.

Elkerülhető lett volna a magyar zsidóság tragédiája? LeBor felveti a lehetőségét, hogy talán igen. Két évvel korábban Horthy kormányzó legidősebb fiát, Istvánt nevezte ki kormányzóhelyettesnek. A döntés azonnali ellenszenvet váltott ki a németekből, akik helyesen ismerték fel benne a britbarát, náciellenes politikust – ahogyan Joseph Goebbels megfogalmazta: „még zsidóbarátabb, mint az apja.”

István, feleségével, Edelsheim-Gyulai Ilona grófnővel együtt mélyen megrendült az újvidéki vérengzés hírére. A keleti fronton szolgálva személyesen is tanúja volt a munkaszolgálatra hurcolt zsidók szenvedéseinek, és így írt apjának: „Borzasztó, hogy ez megtörténhet a 20. században… Attól tartok, súlyos árat fogunk ezért fizetni.” Meggyőződve arról, hogy a háború elveszett, István a feleségének elmondta tervét: Nagy-Britanniába vagy az Egyesült Államokba repülne, hogy tárgyaljon Magyarország kiugrásáról. Mielőtt azonban cselekedhetett volna, a kormányzóhelyettes gyanús repülőgép-szerencsétlenségben életét vesztette – LeBor egyértelműen a nácikat teszi felelőssé.

„István Horthyt országszerte szerették” – mondta LeBor. „Ha őt nevezték volna ki Horthy utódjának, és azt mondja: ‘Most oldalt váltunk,’ az ország jelentős része követte volna.”

Csodával határos megmenekülésből vérengzés

1944 júliusára a deportálások már veszélyesen közel kerültek Budapesthez. Óriási nyomás nehezedett Horthyra a pápától, a semleges Svédországtól és az amerikai elnöktől, Franklin Delano Roosevelttől, aki figyelmeztette: háborús bűnösként vonhatják felelősségre. Horthy végül elrendelte az összegyűjtések leállítását. Ilona, aki szoros kapcsolatban állt a zsidó közösséggel, később azt állította: Horthy akkor döntött így, miután átadott neki egy titkos Auschwitz-jelentést. Hogy Horthy mikor és mennyit tudott pontosan Auschwitzról, talán sosem derül ki. LeBor azonban úgy véli: „Az ipari méretű megsemmisítés részletei talán sokként érhették, de az, hogy a zsidókat gettókba zárták, kínvallatták, vagonokba rakták és Lengyelországba szállították – az nem lehetett újdonság.”

Rövid időre úgy tűnt, hogy a budapesti zsidók – akik nagyrészt elkerülték a deportálásokat – csodával határos módon megmenekültek. Horthy leváltotta Sztójay Dömét és társait, fia, ifj. Miklós pedig találkozott a zsidó közösség vezetőivel, hogy az antiszemita intézkedések visszavonásáról tárgyaljanak, kijelentve: „Nem így kellett volna alakulnia.”

Abban a szeptemberben, példátlan módon egy náci megszállás alatt álló országban, Budapest 200 000 zsidó lakója nyíltan ünnepelhette meg a zsidó újévet, a Ros Hásánát.

A katasztrófa

Néhány nappal később, október 15-én azonban bekövetkezett a katasztrófa. Miközben Horthy arra készült, hogy bejelentse Magyarország oldalváltását, a németek újra lecsaptak: elrabolták ifj. Horthy Miklóst, megdöntötték a kormányzót, és bábkormányt állítottak fel Szálasi Ferenc, a Nyilaskeresztes Párt vezetője irányítása alatt. A nyilasok közül – LeBor szavaival – sokan „még tinédzserek, vad pszichopaták” voltak. „Düh és gyűlölet fűtötte őket, és semmi másra nem vágytak, csak hogy a budapesti zsidókat kínozzák és öljék meg, vagy halálra dolgoztassák őket – a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban.” Mintha – írja LeBor – „egy démont szabadítottak volna el”.

Ezrek haltak meg a Duna partján, másokat megkínoztak és az újpesti sportcsarnokba zártak, vagy halálmenetekre kényszerítettek Ausztria felé a fagyos téli időben. A koncentrációs táborokba történő deportálások újraindultak.

„Egyszerűen teljesen összeomlott minden, ami a normalitás vagy erkölcs látszatát is jelenthette” – mondta LeBor. „Ez volt a pokol a budapesti zsidók, és az egész város számára.”

A nyilas korszak egyik legkegyetlenebb figurája Kun András katolikus pap volt, aki egy magyar Einsatzgruppen élén állt, és zsidó kórházakban, idősek otthonaiban rendezett precízen megszervezett mészárlások során százakat gyilkoltatott meg – a legsebezhetőbbeket. „Kun élvezettel töltötte el kvázi-vallásos szerepe, miközben vezette a gyilkosait” – írja LeBor. „Volt szerzetesként reverendát, papi gallért és keresztet viselt, és mindig magánál hordott egy pisztolyt.”

A kevesek és a bátrak

Miközben a Vörös Hadsereg egyre közelebb került Budapesthez, a nyilasok gyilkos rajtaütéseket hajtottak végre a „Nemzetközi Gettóban”, ahol semleges államok zászlói lobogtak azoknak a lakóházaknak a felett, amelyekben spanyol, svéd és svájci diplomaták próbálták megvédeni a zsidók ezreit – túlzsúfolt körülmények között.

Néhány ilyen diplomata neve, mint Raoul Wallenberg vagy Carl Lutz, jól ismert. LeBor másokat is kiemel, például Giorgio Perlasca olasz üzletembert. Egykor meggyőződéses fasiszta volt, ám később Ángel Sans Briz spanyol ügyvivővel együtt dolgozott, és védőútleveleket adott ki szefárd származású magyar zsidók számára. Valójában csak kevesen feleltek meg a hivatalos feltételeknek, de Perlasca mesterien tudott blöffölni: sikerült elhitetnie a nyilasokkal, hogy a kiadott spanyol dokumentumok számát semmi sem korlátozza.

Természetesen voltak olyan magyarok is, akik rendkívüli bátorságról tettek tanúbizonyságot a nyilasokkal szemben, és zsidókat mentettek. Karády Katalin, Magyarország egyik legnépszerűbb és legelbűvölőbb filmsztárja, nyíltan náciellenes volt, és elkötelezett barátja a magyar zsidóságnak. Az SS letartóztatta, megkínozta és börtönbe zárta, majd a nyilas hatalomátvétel után bujkálni kényszerült. De ez sem akadályozta abban, hogy tovább segítsen: egy alkalommal arany- és ékszerkincseit adta oda nyilas fegyvereseknek, akik egy csapat zsidó gyermeket készültek kivégezni. Karády ezután saját villájába vitte a gyerekeket, ahol a háború végéig biztonságban maradtak.

Amire nincs válasz

Talán a nyilasok népirtó törekvéseivel szembeni legjelentősebb ellenállás egy rendkívül jól szervezett magyarországi cionista mozgalomból indult ki, amely a „Üvegházként” ismert, svájci védettség alatt álló épületet alakította a zsidó ellenállás központjává. Ebből a „mini-kibucból, amit a belvárosi Budapest szívébe ültettek át” irányították a cionisták azt a mentőhálózatot, amely mintegy 15 000 zsidót csempészett át Romániába, emellett oktatási programokat vezettek és héber nyelvet tanítottak.

A mozgalom, köztük a mindössze 18 éves Gur Dávid, egy kivételes, ám kevéssé ismert hamisítási műveletet is működtetett. Ez – LeBor megfogalmazása szerint – egyfajta „aszimmetrikus bürokratikus hadviselés” volt, amely során a cionisták a magyar és német hatóságok papírügyek iránti megszállottságát használták ki. Gur műhelye hamis magyar és német állami dokumentumokat, születési és házassági anyakönyvi kivonatokat, élelmiszerjegyeket, nyilas és Gestapo-igazolványokat, valamint mintegy 120 000 semleges államok által kibocsátott védlevelet állított elő. A művelet – amely LeBor szerint páratlan volt a náci megszállás alatt álló Európában – ezrek életét mentette meg.

„Nagyon kevesen hallottak erről. Teljesen lenyűgözött ezeknek az embereknek a bátorsága” – mondta LeBor. „Amikor ezeknek a dokumentumoknak a másolatait látjuk a múzeumokban, azt gondoljuk, csak papír és tinta – pedig ez élet és halál közötti különbséget jelent. Ez nem fegyver. Nem egyenruha. Csak egy papírlap.”

A háború végére Budapest háború előtti zsidó lakosságának körülbelül fele – mintegy 120 000 ember – túlélte a vészkorszakot. A város zsidó közössége lett a legnagyobb túlélő csoport a megszállt Európában.

LeBor szerint Horthy Miklós valamelyest elismerést érdemel, amiért 1944 júliusában leállította a budapesti deportálásokat. Ám ez felvet egy nyugtalanító kérdést:

„Ha ezt meg tudta tenni, akkor miért nem állította meg a vidéki zsidóság deportálását – a falvakból, a városokból?” – teszi fel a kérdést LeBor. „És erre a kérdésre nincs válasz.”

Forrás: Times of Israel